Marton László csodálatos ember volt, aki mindig és mindenkihez kedves volt. Sok régi barátom keresett telefonon: hallottad? Igen, hallottam. És nem tudom elhinni. Amikor utoljára találkoztunk, még semmi jelét nem láttam annak, hogy a nagy kaszás ott ólálkodik Laci bátyám árnyékában. Szerették őt, szerettük mindannyian, akik a megye futballjáért teszünk, akik aggódunk a jövőjéért. Marton Lászlónak mindig volt tanácsa a hogyan továbbról. Ő nem csak FIFA-játékvezető volt, de értett is a labdarúgáshoz. Megannyi mérkőzését láttam élőben, a tévében, de e sorok írójának is volt bírója focimeccsen. Mit is mondhatnék ilyenkor? Barátom volt már fiatal koromban, de amikor nekem fújta a sípot, valami reszkető fegyelem fogott el. Szeretett engem, többször beszéltünk a közös kincsünkről, a fociról. Laci bátyám! Nekem Te voltál az etalon. A becsület, a tisztesség, a nagybetűs EMBER.
Istenem! Nem hiszem el. Évtizedekig az utolsó mohikán voltál megyénkben Emsberger Gyulával együtt. Ti voltatok szűkebb pátriánk büszkeségei (mint FIFA-bírók), míg nem jött az őstehetség Kassai Viktor. Beszélgettünk annak idején erről is. És milyen szimpatikus voltál!” Nem kell nekem a mítosz, jöjjön végre az új generáció, a Viktor csodálatos adottságokkal megáldott fiatalember. Meglásd, rövidesen ő is FIFA-bíró lesz” – jól emlékszem ezekre a szavakra. Viktor ott van a nagy csúcs közelében, hogy tovább vigye azt a fáklyát, amelyet Emsberger Gyulával együtt egykor vittetek, és nem akármilyen sikerre, az elismerésekkel teli nagy valóságban.
Péntek Sándor
