Törökország ázsiai oldalán, Bursa városa mellett - 27 ország atlétáinak részvételével - rendezték meg a 10. Hegyifutó Európa-bajnokságot, amelyre ezúttal egy kisebb magyar csapat is utazott, köztük két megyei atléta, Gerlei Tamás és a hegyifutóként Bursában debütáló, junior Kubik Zsolt. (2011.07.24.)
Törökország ázsiai oldalán, Bursa városa mellett - 27 ország atlétáinak részvételével - rendezték meg a 10. Hegyifutó Európa-bajnokságot, amelyre ezúttal egy kisebb magyar csapat is utazott. Dacolva az indulás előtt adódó problémákkal, egy-egy háromfős felnőtt és junior férfi csapat mellett - a tájfutó Váradi Enikő személyében – egy női versenyzővel vágtunk neki a gigantikus autóútnak.
A felnőtt csapatot a 2010-es hegyifutó magyar bajnok, az idei Kékes Csúcsfutást megnyerő Pelsőczy Attila, a Zirbitzkogel Berglaufot sikeresen teljesítő Szabó Kornél és jómagam alkottuk. A junior fiúknál pedig a tavalyi hegyifutó VB-t teljesítő Cakó Bálint és Urbán Máté mellett a hegyifutóként Bursában debütáló Kubik Zsolt kapott helyet a csapatban.
Nagyon hosszú, eseményekben gazdag, fárasztó utazást követően érkeztünk meg a Bursa feletti Uludag Nemzeti Park hegyeiben található szállásra, amely egyben a versenyközpont is volt. Pályabejárásra sajnos nem volt időnk, a Bursa központjában megtartott nyitóünnepséget követően inkább próbáltuk minél jobban kipihenni magunkat a másnapi megmérettetésre.
A közel 2000 méteres tengerszint feletti magasságban található szállásunkról buszokkal és kabinos felvonóval vittek le a szervezők a különböző futamok rajthelyére, onnan kellett felfelé futni a célig. Az „uphill” jellegű pályán a junior fiúknak és a felnőtt nőknek 8,5 km-en 865 méteres szintemelkedést kellett megtenniük. A felnőtt férfiak rajtját egészen a hegy aljában, Bursa városában alakították ki, 12 km-en leküzdendő 1245 méter szintemelkedéssel.
A junior lányok futamát követően (ebben mi, magyarok nem voltunk érdekeltek) a junior fiúk kezdték meg a hegy támadását.
A nagy esélyes törökök folyamatosan elhúztak a mezőnytől, ők állhattak fel a dobogó mindhárom fokára, a 4. helyen pedig az erdélyi Szabolcs István György végzett. A magyar csapatból a nagyon óvatosan kezdő és féltávtól előzgető Kubik Zsolt érte el a legjobb eredményt, végül 30. lett, Urbán Máté a 49., Cakó Bálint pedig az 53. lett, összesítésben a magyar junior csapat a 10. helyen végzett.
A felnőtt nők mezőnyében sérülés miatt ezúttal hiányzott a jelenkori hegyifutás koronázatlan királynője, az osztrák Andrea Mayr, távollétében nyílttá vált a hölgyek futama. A rajtot követően fokozatosan szakadt el egy hármas boly az üldözőktől, Jonathan Wyatt hatszoros világbajnok olasz felesége Antonella Comfortola, a svájci Martina Strahl és a szlovén Lucija Krkoc egyaránt esélyes volt a végső győzelemre. Martina Strahl az utolsó előtti frissitőpontig közel 20 másodperces előnyre tett szert, amit a célig meg is tartott. Mögötte Antonella Confortola szerezte meg az ezüstöt, a szlovén lány pedig a harmadik lett, a fiatal Váradi Enikő az 54. helyen ért célba. A női csapatversenyt Olaszország nyerte Oroszország és Svájc előtt.
A felnőtt férfi verseny legnagyobb esélyesének a hegyifutó EB-ket 2007 és 2010 között zsinórban négyszer megnyerő, ezúttal hazai pályán versenyző, török Ahmet Arslan számított. Egyértelműen ő számít napjaink legjobb nem afrikai hegyifutójának, tavaly a hegyifutó Világkupát is megnyerte. Nemcsak uphill, hanem fel-le, „up&down” pályákon is remekül fut. A helyiek bizakodása nem volt alaptalan, állítólag több hónapot Kenyában, magaslaton edzőtáborozott, a török válogatott pedig a versenyt megelőző két hetet Uludagban töltötte a minél jobb akklimatizálódás, a pálya tökéletes megismerése reményében. Ezek ismeretében csodának kellett volna történnie ahhoz, hogy Arslan ne nyerje meg ötödik EB aranyát. Az ellenfelek viszont mindent megtettek, hogy a forgatókönyv másképp alakuljon. Az aszfaltos kezdőszakaszt követően a táv negyedénél még egy ötfös élmezőny gyűrte egymást, két török mellett két olasz (Gabriele Abate és Bernard Dematteis) és a portugál Jose Gaspar vezette a mezőnyt. A meredek, erdős részre érve Arslan megkezdte ellenfelei erejének felőrlését, akik folyamatosan szakadtak le a mokány felépítésű törökről. A legkitartóbban Gabriele Abate tapadt rá, de féltávnál már ő is közel 20 másodperces hátrányt gyűjtött össze, amely a célig meg is maradt. Az aszfaltos, enyhén lejtős hajrában Arslan - megnyugtató előnye tudatában – a lelkes hazai közönség bátorítása közepette kissé kiengedve ünnepelte újabb diadalát. Abate közel 20 másodperccel, a bronzérmes Jose Gaspar pedig egy perccel később ért célba. A csapatversenyt a nagyon stabil formát nyújtó (egyéniben 2., 4., 6. helyezések), megfiatalított olasz csapat nyerte a török és a portugál válogatott előtt.
Az Európa-bajnokságon résztvevő országok annyira komolyan vették a csapatversenyt, hogy
a nemzetenkénti 3 fős kvótán felül saját költségen 1- 1 plusz embert is indítottak, hogy a végső értékelésben - a negyedik ember eredményét kiejtve - a legjobb három versenyzőjük helyezése alapján minél jobb pozíciót érhessenek el. Nekünk magyaroknak ez a lehetőség nem adatott meg, mind a három versenyzőnknek biztonságban célba kellett érnie, senki sem betlizhetett. Ennek megfelelően a fél 12-kor (hőségben) a bursai polgármester által ellőtt rajtpisztoly hangjára mindhárman óvatosan indultunk meg, az aszfaltos kezdeti szakaszon Pelsőczy Attila kezdett közülünk leggyorsabban, jómagam Kornéllal és egy kisebb csoporttal a hátamon kezdtem meg a hegy támadását. Még Bursa emelkedős utcáin utolértem egy kisebb csoportot, majd Attila mellett is elmentem és egyenletesen pörgetve haladtam felfelé. Innen egy ösvényre terelték a mezőnyt, ahol előbb egy bolgár, majd – egy technikás szakaszon- egy horvát versenyzőt előztem meg. Előttem 50-100 méterrel futott az 1-es rajtszámú albán Illir Kellezi és a horvát Zoran Zilic, hozzájuk már nem közeledtem. Az első frissítőnél nagy meglepetésemre utolértem az egyik angol fiút, majd 5 km környékén, egy meredek erdei szakaszon megláttam a török válogatott tagját. Egy kicsit hihetetlennek tűnt, hogy a hetek óta itt készülő házigazda csapat versenyzőjét előzöm meg éppen. Lassan elkezdtem közelíteni az előttem futó albán-horvát duóhoz is, akiket 9 km környékén meg is előztem. Ezen a részen már nagyon szép jegenyefenyő erdőben futottunk, aminek teljesen más illata volt, mint az általam ismert lucos, vagy feketefenyő erdőknek.
Az albán srác leszakadt, de Zoran felvette a tempómat és fogcsikorgatva ugyan, de tapadt rám. Talán az előző napi fárasztó vezetéstől, de itt már én sem mozogtam annyira könnyedén, mint ahogyan szerettem volna. Az utolsó kilométer még tartogatott egy 20 % feletti meredekségű szakaszt, itt nagyon határozottan megelőztük a szlovén Joze Manfredát, miközben hátulról az izraeli Haim Mika próbált utolérni minket. Az erdőből kiérve a befutóhoz vezető utolsó, enyhén lejtős 200 métert már aszfalton tettük meg, a nálam robbanékonyabb Zoran annak rendje-módja szerint le is hajrázott. Talán ha egy kicsit pihentebb lettem volna, még pár előttem lévőt megfoghatok.
