„Tatán nincs a focinak
kohéziós ereje”
A THAC labdarúgó szakosztálya Komárom – Esztergom megye patinás szakosztálya évtizedek óta . A labdarúgók sok szép évtized után, válaszút elé érkeztek. A felnőtt, az ifjúsági és a serdülő csapat versenyeztetése nem vált lehetségessé, ami óriási meglepetést, helyenként felháborodást váltott ki. Kíváncsiak voltunk az egykori magyar ifjúsági válogatott és NB I-es labdarúgó, Tóth Vilmos (képünkön) véleményére (a Tatai Televízió sportszerkesztője), miként vélekedik a THAC -nál kialakult helyzetről. (2008.08.09.)
– Először is köszönöm, hogy megkerestetek, hogy érdekel a véleményem. Azt tudni kell, hogy én nem voltam a THAC játékosa, edzője viszont igen – kezdte Tóth Vilmos, aki intelligens és képzett futballista volt annak idején. – – A felnőtt csapatnál akkor, amikor még a katonák is játszhattak a civilekkel együtt, később pedig az ifjúsági csapatnál töltöttem be edzői feladatokat. Az NB III- ban szerepeltünk, az alsó régióban tanyáztunk, nem volt szerencsés a vegyes felvágott szerepeltetése, mert igen sok feszültséggel járt, játékos és vezetői szinten egyaránt.
– Mire gondolsz, amikor a feszültséget említed?
– Közös lónak túrós a háta, szokták volt mondani. Mást akart a katonatiszt parancsnok, mást akart a civil szakvezető, és mást akart a katona labdarúgó, mint a civil. Nem akarom hosszú lére ereszteni, mert több oldalban tudnám csak részletesen és hitelesen elmondani. A mai helyzet visszavezethető az évtizedes feszültségekre, amelyek mélyen gyökereznek. A tatai labdarúgók akkor is és jelenleg is igen érzékeny lelkületű emberek. Mindig megvolt a véleményük, de a nyilvánosság előtt nem akarták vállalni. A háttérben mozgolódtak, ahelyett, hogy határozottan kiálltak volna, kinyilvánították volna álláspontjukat jobbító szándékkal. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az edzőket, akit elfogadtak, néha elvtelenül, fenntartás nélkül. Soha nem alakult ki egy korrekt baráti kör, amelyik a szakosztály érdekében mindent megtett volna: Nem voltak szurkolói találkozók a játékosokkal és a vezetőkkel közösen. A büfében a mérkőzések előtt és után jólesően söröző fröccsöző elenyésző igazi szurkoló ilyen szempontból nem mérvadó.
– Ez általános magyar jelenségnek mondható?
– Edzőként Komáromban és Naszályon is dolgoztam, és az ott tapasztaltakat példának szánom. Mindkét szakosztályban érdekes módon kíváncsiak voltak a szurkolók a játékosok, a vezetők véleményére. Természetesen szervezett formában. Leültünk több alkalommal is megbeszélni a dolgainkat, ami igen sok esetben pozitívan hatott. Naszályon, amikor a megyei bajnokság második helyén álltunk rendszeresen háromszáz néző előtt voltak a hazai mérkőzések, ezt büszkén említem a tatai szurkolóknak is. Egy igazi közösség ereje abban van, amikor széles körben egyet akarnak, együtt gondolkodnak és cselekednek.
– Akkor rátérhetünk a lényegre. Tatán mikor kezdődhetett a veszélyhelyzet?
– Tudjuk jól, hogy az eredményesség érdekében mindent megtesznek a vezetők, de éppen ekkor hibáznak a legnagyobbat, gyorsan megjegyzem, amatőr szinten. Azt is tudjuk, ha valaki fölveszi mezt, akkor biztosan nyerni akar, bizonyítani akar. Beszélhet bárki bármit, hogy nem az eredmény a fontos, hanem a részvétel, a dolog nem úgy működik. Nem mindegy azonban, hogy zsoldosokkal éred el az eredményt, vagy tiszta hazai amatőrrel. A THAC -nál az eredményesség volt a fontos, csak nem mindegy milyen áron. Nagyon nehéz egyébként meghúzni a határt, hogy mit miért és meddig szabad megtenni.
– Ez lenne a mai helyzet kulcsa?
– Az én akkori csapatomból még hírmondó sem maradt, vezettünk a bajnokságban, igen intelligens, jó labdarúgók alkották az együttest. Nem tudták itthon tartani, vagy talán nem is gondoltak akkor erre. Azt nem lehet megengedni amatőr szinten, hogy komoly költségteher mellett hozok játékosokat, amikor a nézőszám alig éri el a mérkőzésenkénti átlag hatvanas számot, nincs potenciális támogatója a szakosztálynak, nem fizetik pontosan, precízen a tagdíjakat. Egy hazai bajnoki mérkőzés költsége közel kettőszázezer forint, a bevétel pedig alig ötvenezer, akkor miről beszélünk kedves sporttársak. Rá lehet -e valakit venni arra, hogy veszteséget termeljen, és majd lesz, ahogy lesz. Ugye nem? A gazdasági életben azonnal bezárják azt a vállalkozást, egyesületet, ahol nem termelődik meg a fedezet, és nincs pénz a fejlődésre, a továbblépésre. Új alapok, reális célok kellenek, ne a vágyak, és a büszkeség a majd én megmutatom című fejezet íródjon Tatán.
Milyen célok a reálisak? Kisváros vagyunk, kevés a fociért mindent megtevő emberrel találkoztam és ismerek, éppen ezért nem szabad nagyot tervezni Tatán fociügyben. Nálunk nincs a focinak kohéziós ereje, nem is volt, és sajnos azt kell mondanom évtizedes tapasztalatom alapján, hogy nem is lesz. A legkisebbekkel lehet foglalkozni, de ebben van a legnagyobb bukás lehetősége is. Szigorúan csak szakképzett, a labdarúgás alapjait tudó, ismerő szakemberrel sikerülhet előre lépni. A tizenöt óra alatt megszerzett edzői végzettséget nem tartom komoly dolognak, mert nekem ne mondja senki, hogy ez alatt az idő alatt meg lehet tanulni, milyen edzésanyagra van szüksége a gyerekeknek különböző korosztályokban. A kicsikkel való foglalkozáson nevelésen dőlnek el a dolgok, a képzés minősége a legfontosabb. Ezzel az erővel bármelyik kocsmáros is lehet edző, aki fizeti a mérkőzések utáni italát a csapatnak, és olyan is, aki még a pálya közelébe is alig került, mert nem volt fontos számára. Mindenesetre én azt kívánom tiszta szívből a tatai labdarúgásnak, hogy találja meg azokat a szakembereket, akik biztosítékai lehetnek a minőségi nevelő munkának, szakszerű képzésben részesítik a gyerekeket a tatai foci érdekében.
